Mindent a szerelemért

Ezt egy Jó barátom küldte nekem=)

Volt egyszer egy lány, aki születésétől fogva vak volt,
ezért utálta az egész világot és mindenkit benne, kivéve
a barátját.Ő mindig ott volt vele, segített neki és biztatta
Míg egy nap végre találtak donort aki felajánlotta a szemeit.
A lány nagyon örült neki, barátja megkérdezte tőle, ha látni fog,
hozzá megy-e feleségül.A lány igent mondott.Az operáció sikerült,
mikor a lány először kinyitotta szemeit, a barátját látta, de ő is
vak volt.A fiú megkérdezte, hogy most már akkor hozzá megy-e?A
lány elutasította.Pár napon belül a lány kapott egy levelet
amiben a fiú megköszönte neki az összes gyönyörű átélt pillanatot,
és a levél végén ált egy mondat: VIGYÁZZ KÉRLEK A SZEMEIMRE!

A valódi hősök

Akik 1982 előtt születtek, azok valódi hősök, olyasféle igazi hollywoodi
mindent túlélő fenegyerekek. De tényleg!

Gondolj csak bele, 1982 előtt születettek, azaz MI, kész csoda, hogy
életben maradtunk. Nekünk még nem volt gyerekülésünk az autóban,
sőt még biztonsági öv se nagyon, viszont bizton tudhattuk, hogy a
gyerekágyak festékében akadt bőven ólom. A gyógyszeres és
vegyszeres üvegek könnyedén nyithatóak voltak, nem volt semmi
furfangos védelemmel ellátva, de még a fiókok és ajtók sem voltak
felszerelve biztonsági nyitóval, és mikor bicajozni mentünk, nemhogy
könyökvédőnk és sisakunk nem volt, de még rendes biciklink sem. Azért
az nem volt semmi.

Mi még csapból ittuk a vizet, és azt se tudtuk, mit jelent pontosan az
ásványvíz. Én speciel sokáig kevertem a szódavízzel. Azt hittem az
ugyanaz. Szúr-szúr. Semmi különbség a kettő között, miért pazaroljak
hát rá külön szót.
Mi nem nagyon unatkoztunk, ha tehettük kimentünk játszani. Igen, ki.
Egész nap kint voltunk, a szüleink, pedig csak sejtették, hogy élünk és
megvagyunk, hiszen még Matáv telefon se nagyon volt, nemhogy
mobil. Pláne nekünk! Nyáron a derékig érő fűben és közeli kiserdőkben
játszottunk, mégsem lettünk kiütésesek és nem tört ránk allergiás
roham. Nem tudtuk mi az a pollen, és a parlagfűről azt hittük, hogy a
sárkányfű egyenes ági rokona. Ha elestünk, megsérültünk, eltört
valamelyik végtagunk, vagy csak szimplán betört a fejünk, senkit nem
pereltek be ezért. Egyszerűen mi voltunk a hibásak.

Sőt! Ha az erősebb elgyepálta unalmában a kisebbet és gyengébbet,
az is rendben volt. Ez így működött, és a szüleink nem nagyon szóltak
bele ebbe sem.
(- Kisfiam, bemegyek az iskolába, az nem lehet, hogy téged mindenki
Rambónak csúfol / - Hagyd csak anya, ez az én háborúm!)

Étkezési szokásaink Schobert Norbi mércéjével mérve nap mint nap
tartalmazták a halálos dózis többszörösét, de még egy McDonalds-on
edződött átlagos amerikai elhízott kisgyerek is helyből nyomna egy
hátraszaltót attól, amit mi leküldtünk kaja címszóval. Gondoljunk a
zsíros kenyérre, a kolbászra, a disznósajtra (ki tudja mit tettek bele),
az iskolai menzára (ki tudja mit NEM tettek bele) és mégis itt vagyunk.

A kakaóban nem volt A, B, C, D és E vitamin, viszont "bedeko"-nak
hívták és már ez is elég volt a boldogságunkhoz. Szobi szörpöt ittunk,
ami hírből sem ismerte az édesítőszert, viszont tömény cukorból
készült. A limonádét még magunknak kevertük és mosatlanul ettük a
fáról a gyakran éretlen gyümölcsöt, a WC pereme alatt, pedig a
baktériumok ezreinek a kolóniái telepedtek meg a még háborítatlan
nyugalomban, a preDomestos korban.
Volt néhány barát, aki már ismert olyat, akinek videója volt, vagy
esetleg spectruma (az egyfajta számítógép volt), de szó sem volt
Playstationról, Nintendóról, X-Boxról, Videójátékról, 64 tévécstornáról,
műholdról és kábeltévéről, filmekről, DVD-röl, Surround Soundról,
Internetről, Fitness-Club kártyáról vagy mobiltelefonról.

Viszont voltak barátaink! Olyanok, akikkel találkoztunk kint az utcán, a
focipályán vagy a pinpong asztaloknál, vagy ha mégse, akkor
egyszerűen becsengettünk hozzájuk és beengedtek. Nem kellet
megkérdezni a szülőket. Sem a miénket, sem az övéket! Nem vittek és
nem hoztak a szülök autóval... Mégis itt vagyunk.

Nyakunkban lógott a lakáskulcs, mikor játszani mentünk, és nem ritkán
fadarabokkal, botokkal harcoltunk, labdával dobáltuk egymást, mégis
itt vagyunk. Nem ütöttük ki egymás szemét, a többi seb pedig
begyógyult. Focizni is csak az állhatott be, aki tudott. Akkor még volt
egy íratlan szabály, amit ma nehezen értünk már meg mi is: azt csináld,
amihez értesz. Aki pedig nem értett a focihoz, pláne nem tudta
rendesen kirúgni az ellenfél bokáját, az csak csalódottan nézhette a
játékot a rácson túlról, vagy odébb állhatott, és más játékot, más
játszótársakat kereshetett magának.
A szerelmet nem brazil sorozatokból tanultuk, csak egyszerűen
megéltük. Boldogan szaladtunk végig az utcán az első csók után, úgy,
mintha már sohasem akarnánk megállni. Ha egy tanár nyakon vágott,
nem szúrtuk le egy késsel és nem pereltük be, és nem sírtunk otthon a
szülőknek.
Sőt! Ha lehetett, el se mondtuk. Ismertük a törvényt, és ha vétkeztünk,
szüleink nem álltak mellénk.
Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk, mit jelent a kötelesség, a
bűntudat, a jóérzés, a felelősség.
Ismertük ezeknek a szavaknak a mélységét.

Ezek voltunk mi. Hősei egy letűnt kornak, amelyen a mostani fiatalok
értetlenül mosolyognak. "

forrás: http://www.dumaujvaros.hu/index.php?t=msg&goto=593934&

Anyu, miért?

Anyu, miért?

Ezer könny és ezer ima.1.fejezet


Az alkohol adója: egy ártatlan halála

Elmentem egy buliba, Anyu, és emlékszem a szavaidra. Megkértél,
hogy ne rúgjak be, így hát nem ittam semmi alkoholt.
Büszke voltam, Anyu, ahogyan azt előtte megmondtad. Nem ittam
alkoholt vezetés előtt, Anyu, amiért a többiek gúnyolódtak is
velem.
Tudtam, hogy igazad volt, Anyu, és hogy neked mindig igazad
van. A buli lassan véget ért, Anyu, és mindenki haza
indult.
Ahogy az autóhoz léptem, Anyu, tudtam, hogy épségben haza
fogok érni: nevelésed alapján - felelősségteljesen és büszkén!
Lassan mentem, Anyu, és bekanyarodtam egy kis utcába. De a másik
sofőr nem vett észre, és frontálisan belém hajtott.
Ahogy fekszem itt a járdán, Anyu, hallom a rendőröket, amint
mondják, hogy a másik sofőr ivott. És most én vagyok az,
akinek ezért meg kell fizetnie!
Itt fekszem, haldoklom, Anyu, kérlek siess! Hogy történhet
ez meg velem? Az életem kipukkan, mint egy lufi! Körülöttem
minden tiszta vér, Anyu, és a legtöbb az én saját
vérem. Hallom, az orvos azt mondja, Anyu, hogy már nem
tud segíteni rajtam.
Csak azt akarom mondani, Anyu, esküszöm, tényleg semmit
sem ittam. A többiek voltak, Anyu, akik semmivel sem
törődtek.
Valószínüleg a másik sofőr is egy ilyen buliban volt, mint én, Anyu.
Egyetlen különbség van csupán: ő volt az, aki részeg volt, és én
vagyok az, aki most meg fog halni!
Miért isznak az emberek, Anyu? Ez az egész életüket tönkreteszi!
Erős fájdalmaim vannak, mint a késszúrás, olyan erősek! A férfi,
aki belém jött, Anyu, körbe-körbe szaladgál, én pedig itt fekszem,
és haldoklom. Ő meg csak néz rám hülyén!
Mondd meg a bátyámnak, hogy ne sírjon, Anyu. És mondd meg Apunak,
hogy legyen most bátor. És ha már a menyországban leszek, Anyu,
írasd a sírkövemre: "Apja lánya".
Valaki mondhatta volna neki, Anyu, hogy ne igyon, ha vezet. Ha
mondta volna neki valaki, Anyu, most nem kellene meghalnom.
Már alig kapok levegőt, Anyu, és nagyom félek. Kérlek ne sírj
miattam, Anyu. Mindig ott voltál, amikor szükségem volt rád!
Mielőtt elmegyek, van egy utolsó kérdésem, Anyu:

NEM ÉN VEZETTEM RÉSZEGEN,

MIÉRT NEKEM KELL MOST MEGHALNI???

Megjegyzés: Ez a történet a Springfield High School ( USA ) - ból terjedt el, egy héttel azután, hogy 2 diák autóbalesetben lelte halálát.

http://ponten.gportal.hu/gindex.php?pg=17586846

Szeretni mindhalálig

Azt mondják,ha szeretetet adunk,szeretetet kapunk cserébe.Úgy lenne helyénvaló,de a példák nem minden esetben azt mutatják.Lehet,hogy a mennyek országában megállja helyét ez az állítás,de földünkön sajnos nem mindig.Beszélhetnénk többféle szeretetről:

pl. önzően szeretni,gyűlölve,megfojtva,féltékenyen, stb...

Az ilyen szeretet úgy hiszem,csak felületes.Én most az igazi,tiszta szeretetről szeretnék írni egy igaz történetet.

Egy édesanya,édesapa,kik szeretetben felnevelték egy szem fiúk, legyen egyik példa arra,hogy szeretetért nem mindig szeretetet kapunk vissza.A házaspár már sajnos nem él.Az apa korábban,az anya pár évvel később ment el.A fiú mindent megkapott szüleitől,talán még többet is,mint egy átlagos családban felnövő gyerek.Sok-sok szeretetet,néha egy kis atyai szigort,ami szerintem minden családban előfordul,hogy jó irányba fusson az a kiscsikó.

Teltek az évek a fiú férfivá cseperedett,családot alapított.Megszületett az első fia.Az apa, fia születése után feleségével együtt belemerült az ivásba.Gondolta kipróbálja ezt az életet is,otthon úgyse volt benne része,hisz anyja,apja józan életű emberek voltak.Mindenki csodálkozott a jó családban felnövő fiú züllött életmódján.Nem értette senki,mi vitte rá erre az útra.A megszületett gyermeket rossz körülményei miatt a gyámhatóság elvette,majd hosszas kivizsgálás után a férj szüleinél helyezte el.A gyereket a nagyszülők nagyon szerették,a fiukat látták benne.Tanították,sokat foglalkoztak vele,már iskola kezdésre megtanították írni,olvasni.Haladt is az iskolában a gyerek,kiváló tanuló lett.A nagyszülők nagyon örültek ,nagy reményeket fűztek maguk közt hozzá,bíztak benne,hogy ő majd nem lép fiuk téves útjára,ami mindig nagyon fájdalmas maradt számukra.

Az évek során a nagypapa sokat betegeskedett,majd mikor már nem bírta a fájdalmas küzdelmet meghalt.A nagymama egyedül maradt unokájával.Nagy nehezen átvészelték a gyászos heteket,aztán ment tovább az élet,a megszokott kerékvágásba.

A fiú,ahogy növekedett,egyre sűrűbben kimaradozott.Nagymamája nagyon féltette,intette a rossztól,de mindhiába.Rossz csak rosszat követett.A fiú rászokott a kábítószerre.A nagymama eleinte nem vette észre,csak azt hogy a pénz néha eltünöget otthonról.De,akárhányszor számon kérte a fiút miatta,ő csak legyintett,és megesküdött égre-földre,hogy nem ő vette el,a nagymama bizonyára öregszik és feledékeny.Csak ugyebár addig jár a korsó,míg a nagymama rajta kapta a lopáson.A fiú írtó nagy dühkitörést rendezett.Minden zsugori,fillérezős banyának lehordta a nagymamáját,aki földbegyökerezett lábbal nézte szeretett unokáját,akiért életét is feláldozta volna,ha úgy hozza a sors.

A fiú,miután kiüvöltötte magát,fogta a pénzt,és Isten áldja,elhagyta a házat.A nagymama várta unokáját másnap estig,de nem jött.Úgy gondolta felhívja fiát,hátha tud róla valamit,igaz a kapcsolatot nem igazán tartották,de azért megpróbálta,mielőtt még a rendőrséghez fordult volna.

A fia csodálatos módon,azon a napon józan volt.Elmondta anyjának,hogy ne izguljon az unokája miatt,biztosan belőtte magát,majd ha észhez tér hazamegy.Elmondta még,hogy ne szóljon a rendőrségnek,mert azzal csak árt az unokájának.

A nagymama nem értette,miért ártana vele,de azért hallgatott fiára,és várt.

Hajnal három óra körül az unoka hazaért teljes józan állapotban.Nyakába borult nagymamájának és fennhangon zokogott:

-Bocsáss meg mami,nem akartalak bántani,én nem tudom,mi történt velem...tudod a haverok mindig szekálnak,hogy csoró vagyok...nem tudok nekik fizetni semmit...

-Jó kisfiam,megértelek,de többet nem tudok adni,mégha megszakadok se,tudod,milyen kevés a nyugdíjam...

-Már megint sopánkodsz!-lökte el hirtelen, durván magától a fiú nagymamáját.Bezzeg,ha nagypapa élne,ő biztosan megértené! Miért is nem ő maradt életben?

Nagymama újra nagyon ledöbbent unokája szavain,és kezdte elhinni fiának historiáját a kábítószerről.Meg is kérdezte rögtön unokáját:

-Nem kábítószerről van szó,kisfiam?Én úgy hallottam,hogy...

-Mit?Mit hallottál?-vágott szavába az unoka.Ocska vén asszonyok,ti csak pletykázni tudtok,meg a pénzeteket eldugdosni,a gyereket meg ha kiröhögik az nem érdekel senkit!

A nagymama erre már nem válaszolt,azon járt már az esze,hogyan tudna segíteni unokáján,akinek meglátása szerint a kábítószer teljesen tönkretette az idegrendszerét.Abban a pillanatban a házi orvosuk jutott eszébe,mert talán ő tudna tanácsot adni ilyen esetekre.

A doktornő elmondta a nagymamának,hogy a fiúnak feltétlenül orvosi segítségre van szüksége.Elmondta azt is ,hogy hova tudna fordulni ez ügyben.Na,de előtte az unokáját szépen rá kellene vezetni arra,hogy rossz úton jár,és gyógyulása érdekében, el kell fogadni a segítőkezet.

A nagymama megfogadva orvosuk tanácsát, megpróbált beszélni unokájával egyik tisztának hitt pillanatában.A fiú szokás szerint,most is dühkitörést rendezett.Lemondta nagymamáját mindenféle utolsó árulónak,mert kifecsegte gyengeségét.

-Remélem azt is elmondtad,hogy lopom a pénzt itthonról,mert ezt is kinézem belőled,te vén szipírtyó?!- ordította szinte magánkívül,majd ököllel a nagymamája arcába csapott.

Az idős asszony az ütés erejétől hanyatt esett,és beverte fejét az asztal szélébe,amitől elvesztette az eszméletét.Az unokája megijedt,és elmenekült otthonról.A nagymamára a szomszédok találtak rá,akik rendszeresen végig hallgatták az ordítozást,amit az unoka művelt.Amikor meglátták,hogy a fiú elrohan otthonról, bementek a lakásba,hogy megnézzék,mi történt.Az asszony még mindig ájultan feküdt.Rögtön mentőt hívtak.

A kórházban hiába faggatták az esetről,ő csak annyit mondott:

-Elcsúsztam, az unokám jó gyerek,nem bántana.A szomszédok nem jól látják.

A nagymama,miután hazament a kórházból,minden folytatódott ott,ahol abba maradt.Az unoka még agresszivabbá vált,főleg ha megemlítették neki a gyógykezelést.Azt ordítozta mindig,hogy az életével ő rendelkezik,abba beleszólása nincs senkinek.A nagymama mindent elkövetett,hogy segítsen,annak ellenére,hogy az unokája ütötte,vágta,ahol érte,de eredménytelenül.

A fiú párhét múlva túladagolás miatt meghalt.A nagymama éppen kórházban volt,mert állítólag leesett a létráról.Persze mindenki tudta,hogy az unokája verte meg a halála előtt,de tanúskodni senki se akart.

A nagymama,mire a kórházból kijött,az unokáját az édesapja elhamvasztatta,majd hamvait eltüntette.

Az idős asszony,mikor számonkérte unokáját fiától,ő csak annyit mondott:

-Nem érdemelte meg az életet,ezért temetést se érdemel.

A nagymama unokája halála után három hétre elhunyt.A fia tisztességes temetést rendezett,amin mindenki elcsodálkozott.A fiúban - gondolták - biztosan felcsillant a szeretet kicsiny szikrája,amit még szülei ültettek szivébe valaha rég.Megtörten,összeroskadva állt anyja holtteste előtt,majd sírva ráborult,és azt motyogta:

-Kell még egy szó,még egy ölelés,mi előtt még mennél...bocsáss meg...

Az unoka hamvai nem lettek meg, senki nem tudott meg róla semmit,az édesapja örökre magába zárta.

Pálné Lele Ilona

forrás: http://vorosrozsaalma.hupont.hu/42/szeretni-mindhalaligigaz-tortenet